július 31.
Az éjjeliszekrényemen álló óra hangosan riasztva szakította
félbe édes álmaimat. Dünnyögve nyúltam ki a meleg takaró alól, és a szekrényt
csapkodva kerestem a leállító gombot, míg végül félpercnyi kutatás után
megleltem, s haragosan rácsaptam, amiért felkeltett. Nem sokkal később a
fejemet is kidugtam, érdeklődve figyeltem a zöld számokat a számlapon. 8:05.
- A francba… - a mondatom ásításba fulladt, és nagyot nyújtózva kikeltem az ágyból. A reggelek sosem tartoztak a legjobb barátaim közé, sőt kifejezetten ellenségnek mondanám őket.
- Ébren vagy, édesem? – anya hangja töltötte be az egész teret, mégis halk volt, mintha a földszintről szólt volna.
- Ahha, most keltem.
- Akkor nekiállok a reggelinek, addig készülj el – elsőként a fürdőbe léptem be, a tükörbe bámultam, és elborzadva nyúltam madárfészket ábrázoló hajkoronámhoz. Elég díjnyertes haj, Isabelle, mondd, mivel ápolod, száraz bogáncsokkal? Miközben saját magamat sértegettem, a fogkeféért nyúltam, s megpróbáltam eltüntetni, a kicsit sem kellemes szájszagomat. Hideg vizet locsoltam az arcomba, biztos, ami biztos alapon felébredjek, majd a szobámba visszaérve felkaptam napsárga ruhámat. Ezt még tegnap este készítettem ki, öt másikkal együtt, hogy majd reggel kiválasztom, melyiket vegyem fel. A másik négyet dobáltam be, így is púpos bőröndömbe, amikor meghallottam a dudaszót; nem sokkal később, szeretett barátnőm harsány hangja csendült fel a bejárati ajtóból.
- Szép jó reggelt, mindenkinek!
- Szia Mary! - anya szelíd, mégis erőteljes hangon szólalt meg – Isabelle még a szobájában pakol.
Nem kellett neki fél perc sem, Mary már a szobaajtómban állt.
- Na, hogy állsz?
- Azt hiszem, végeztem; már csak össze kell csukni – a púposan megpakolt, citromsárga bőröndömre pillantottam, majd összeráncoltam a homlokom. Hogyan fogjuk mi ezt összecipzárazni? – Én ráülök, te összehúzod – adtam ki az utasítást Marynek. Azt hiszem, mondanom sem kell, így sem sikerült a hatalmas mennyiségű ruhával megpakolt utazótáskát bezárnunk; míg végül Mary is mellém térdelt, és kettőnk súlyától annyira összement, hogy sikeresen be tudtuk csukni.
Anya hangosan csörömpölt a konyhában, edények ütköztek egymásnak, a vízforraló sikítva adta ki magából a gőzt, friss palacsinta illat lengte be az egész házat, a turmix gép pedig hangosan végezte dolgát. Egy átlagos reggel nálunk. A konyhába beérve megpillantottam az asztalon hatalmas hegyekbe rakott palacsintát telepakolva gyümölcsökkel, és mézszínű patakként juharszirup folyt le róla. Egyetlen szippantás is elég volt, hogy a nyálam csöpögni kezdjen, s egy szempillantás alatt az asztalnál termettem. Kezdésnek ötöt vettem a tányéromra, s már rég a második falatot rágtam, mire Mary leült mellém, s anya is helyet foglalt velem szemben. Amint befejeztük a kaját, s elpakoltunk az asztalon, Maryvel megpróbáltuk lehozni a legalább nyolc tonnát nyomó bőröndömet a lépcsőn, kisebb, nagyon sikerrel. Ilyenkor jövök rá, hogy néha elkel egy férfi a háznál. Sajnos apukám meghalt, amikor hat éves voltam, így csak halvány emlékképeim vannak róla, de sokszor kívánom azt, hogy bárcsak újra láthatnám, beszélhetnék vele, megérinthetném, s visszajönne hozzánk, hogy újra egy nagy boldog család lehessünk. Anyát még a mai napig is sokszor kapom rajta, hogy egy-egy közös fotójukat nézegeti, szeme olykor könnybe lábad, elvesztett szerelme miatt.
- Amint odaértetek, hívjatok fel, hogy minden rendben van-e!
- Rendben, anyu, nem vagyok már kisbaba, nem lesz semmi gond.
- Szeretlek, kicsim – ahogy lehajtottam a csomagtartó tetejét, mellém lépett, s szorosan megölelt.
- Én is téged, anya – puszit nyomtam az arcára, és beszálltam az anyósülésre, Mary türkizkék Mini Cabriojába. Mary is bepattant mellém, majd gyújtást adott, felbőgette a motort, kihajtott az udvarunkból, végre elindultunk Portlandbe. Hátraintegettem anyának, majd a friss levegőt élvezve, elégedetten nyújtóztam el az ülésen. Jócskán tizennégy órás út állt előttünk, így felváltva vezettünk a legzöldebb városig. Minden nyáron egy hónapot töltöttünk Portlandben, Mary nagynénjénél, Carissanál, aki szívesen vezetett be minket az éjszakai városba. A hosszú út során, rekordmennyiségű pihenőt tartottunk, míg végül tíz óra körül beálltunk Carissa Taylor kőháza előtti kocsi behajtóra. A lábaim már elgémberedtek, a derekam fájva tudatta, hogy hosszú volt az út ülve, a szemeimet pedig a fáradtság húzta le. Még időnk sem volt kinyitni a kocsiajtót, amikor a ház bejárati ajtajában megjelent Matteo Taylor, Carissa férje, s két gyermekük, az elbűvölő, 4 éves Abby, és bátyja, a 8 éves Dave. A kicsik felénk futva a nyakunkba ugrottak, míg apjuk a bőröndjeinket emelte ki a csomagtartóból.
- Már annyira vártam, hogy ideérjetek – Abby eltűrt egy tincset a fülem mögé, és kissé hiányos fogsorával, félénken rám mosolygott.
- Azt elhiszem – viszonoztam a mosolyát, majd szorosabban tartottam, nehogy leessen. – De ha szabad tudnom, te miért vagy fent ilyen későn?
Mosolya még félénkebb lett, majd füléig érőre húzódott, s magabiztosan megszólalt.
- Mert azt akarom, hogy ti altassatok el.
- Na jó, akkor gyere nagylány, ágyba duglak – kezemben Abbyvel beléptem a házba, felvittem az emeletre, és játékosan az ágyra dobtam. Mary ugyanezt ismételte meg Dave-vel. Addig velük maradtunk, míg mindkettőnek le nem csukódott a szeme, s az ajtót magunk után halkan behúzva, trappoltunk le a földszintre. Mat már behozta a bőröndjeinket, kissé fáradtan üldögélt a fal mellett húzódó kanapén. Carissa nem volt még otthon, ami azt jelentette, hogy éjszakás, reggel hat előtt nem igen várhatjuk haza. Carissa Taylor volt az Oregon állami főorvos, így gyakran volt elfoglalt. Férje ügyvédként dolgozott az állami ügyészi hivatalban, míg gyerekei óvodában, illetve iskolában voltak.
- Azt hiszem én is lefekszem, a szobátok a folyosó végén a második ajtó. – Matteo mosolyogva mutatott a szoba irányába. - Érezzétek otthon magatokat!
- Köszönjük Matteo – Mary dallamos hangja csendült fel mellettem, mire Mat még jobban elmosolyodott, s felsétált a lépcsőn a szobájukba. Mary hirtelen a nyakamba ugrott, és vigyorogva ölelgetett. Végre elkezdődött az igazi szünetünk, távol az otthonunktól, így a következő hónapban bármit megtehetünk, hiszen úgy sem ismer senki sem minket.
- A francba… - a mondatom ásításba fulladt, és nagyot nyújtózva kikeltem az ágyból. A reggelek sosem tartoztak a legjobb barátaim közé, sőt kifejezetten ellenségnek mondanám őket.
- Ébren vagy, édesem? – anya hangja töltötte be az egész teret, mégis halk volt, mintha a földszintről szólt volna.
- Ahha, most keltem.
- Akkor nekiállok a reggelinek, addig készülj el – elsőként a fürdőbe léptem be, a tükörbe bámultam, és elborzadva nyúltam madárfészket ábrázoló hajkoronámhoz. Elég díjnyertes haj, Isabelle, mondd, mivel ápolod, száraz bogáncsokkal? Miközben saját magamat sértegettem, a fogkeféért nyúltam, s megpróbáltam eltüntetni, a kicsit sem kellemes szájszagomat. Hideg vizet locsoltam az arcomba, biztos, ami biztos alapon felébredjek, majd a szobámba visszaérve felkaptam napsárga ruhámat. Ezt még tegnap este készítettem ki, öt másikkal együtt, hogy majd reggel kiválasztom, melyiket vegyem fel. A másik négyet dobáltam be, így is púpos bőröndömbe, amikor meghallottam a dudaszót; nem sokkal később, szeretett barátnőm harsány hangja csendült fel a bejárati ajtóból.
- Szép jó reggelt, mindenkinek!
- Szia Mary! - anya szelíd, mégis erőteljes hangon szólalt meg – Isabelle még a szobájában pakol.
Nem kellett neki fél perc sem, Mary már a szobaajtómban állt.
- Na, hogy állsz?
- Azt hiszem, végeztem; már csak össze kell csukni – a púposan megpakolt, citromsárga bőröndömre pillantottam, majd összeráncoltam a homlokom. Hogyan fogjuk mi ezt összecipzárazni? – Én ráülök, te összehúzod – adtam ki az utasítást Marynek. Azt hiszem, mondanom sem kell, így sem sikerült a hatalmas mennyiségű ruhával megpakolt utazótáskát bezárnunk; míg végül Mary is mellém térdelt, és kettőnk súlyától annyira összement, hogy sikeresen be tudtuk csukni.
Anya hangosan csörömpölt a konyhában, edények ütköztek egymásnak, a vízforraló sikítva adta ki magából a gőzt, friss palacsinta illat lengte be az egész házat, a turmix gép pedig hangosan végezte dolgát. Egy átlagos reggel nálunk. A konyhába beérve megpillantottam az asztalon hatalmas hegyekbe rakott palacsintát telepakolva gyümölcsökkel, és mézszínű patakként juharszirup folyt le róla. Egyetlen szippantás is elég volt, hogy a nyálam csöpögni kezdjen, s egy szempillantás alatt az asztalnál termettem. Kezdésnek ötöt vettem a tányéromra, s már rég a második falatot rágtam, mire Mary leült mellém, s anya is helyet foglalt velem szemben. Amint befejeztük a kaját, s elpakoltunk az asztalon, Maryvel megpróbáltuk lehozni a legalább nyolc tonnát nyomó bőröndömet a lépcsőn, kisebb, nagyon sikerrel. Ilyenkor jövök rá, hogy néha elkel egy férfi a háznál. Sajnos apukám meghalt, amikor hat éves voltam, így csak halvány emlékképeim vannak róla, de sokszor kívánom azt, hogy bárcsak újra láthatnám, beszélhetnék vele, megérinthetném, s visszajönne hozzánk, hogy újra egy nagy boldog család lehessünk. Anyát még a mai napig is sokszor kapom rajta, hogy egy-egy közös fotójukat nézegeti, szeme olykor könnybe lábad, elvesztett szerelme miatt.
- Amint odaértetek, hívjatok fel, hogy minden rendben van-e!
- Rendben, anyu, nem vagyok már kisbaba, nem lesz semmi gond.
- Szeretlek, kicsim – ahogy lehajtottam a csomagtartó tetejét, mellém lépett, s szorosan megölelt.
- Én is téged, anya – puszit nyomtam az arcára, és beszálltam az anyósülésre, Mary türkizkék Mini Cabriojába. Mary is bepattant mellém, majd gyújtást adott, felbőgette a motort, kihajtott az udvarunkból, végre elindultunk Portlandbe. Hátraintegettem anyának, majd a friss levegőt élvezve, elégedetten nyújtóztam el az ülésen. Jócskán tizennégy órás út állt előttünk, így felváltva vezettünk a legzöldebb városig. Minden nyáron egy hónapot töltöttünk Portlandben, Mary nagynénjénél, Carissanál, aki szívesen vezetett be minket az éjszakai városba. A hosszú út során, rekordmennyiségű pihenőt tartottunk, míg végül tíz óra körül beálltunk Carissa Taylor kőháza előtti kocsi behajtóra. A lábaim már elgémberedtek, a derekam fájva tudatta, hogy hosszú volt az út ülve, a szemeimet pedig a fáradtság húzta le. Még időnk sem volt kinyitni a kocsiajtót, amikor a ház bejárati ajtajában megjelent Matteo Taylor, Carissa férje, s két gyermekük, az elbűvölő, 4 éves Abby, és bátyja, a 8 éves Dave. A kicsik felénk futva a nyakunkba ugrottak, míg apjuk a bőröndjeinket emelte ki a csomagtartóból.
- Már annyira vártam, hogy ideérjetek – Abby eltűrt egy tincset a fülem mögé, és kissé hiányos fogsorával, félénken rám mosolygott.
- Azt elhiszem – viszonoztam a mosolyát, majd szorosabban tartottam, nehogy leessen. – De ha szabad tudnom, te miért vagy fent ilyen későn?
Mosolya még félénkebb lett, majd füléig érőre húzódott, s magabiztosan megszólalt.
- Mert azt akarom, hogy ti altassatok el.
- Na jó, akkor gyere nagylány, ágyba duglak – kezemben Abbyvel beléptem a házba, felvittem az emeletre, és játékosan az ágyra dobtam. Mary ugyanezt ismételte meg Dave-vel. Addig velük maradtunk, míg mindkettőnek le nem csukódott a szeme, s az ajtót magunk után halkan behúzva, trappoltunk le a földszintre. Mat már behozta a bőröndjeinket, kissé fáradtan üldögélt a fal mellett húzódó kanapén. Carissa nem volt még otthon, ami azt jelentette, hogy éjszakás, reggel hat előtt nem igen várhatjuk haza. Carissa Taylor volt az Oregon állami főorvos, így gyakran volt elfoglalt. Férje ügyvédként dolgozott az állami ügyészi hivatalban, míg gyerekei óvodában, illetve iskolában voltak.
- Azt hiszem én is lefekszem, a szobátok a folyosó végén a második ajtó. – Matteo mosolyogva mutatott a szoba irányába. - Érezzétek otthon magatokat!
- Köszönjük Matteo – Mary dallamos hangja csendült fel mellettem, mire Mat még jobban elmosolyodott, s felsétált a lépcsőn a szobájukba. Mary hirtelen a nyakamba ugrott, és vigyorogva ölelgetett. Végre elkezdődött az igazi szünetünk, távol az otthonunktól, így a következő hónapban bármit megtehetünk, hiszen úgy sem ismer senki sem minket.
1 megjegyzés:
jojojojojojjojojojoj
Megjegyzés küldése